Battlestargate

Nos, nem tudom, kit mennyire ragadott magával a híres függőleges jacuzzi köré szövődött, később groteszk, mutáns rétestészta hosszúságúra nyúlt SF sorozat, ami anno Stargate: SG-1 néven futott, én személy szerint szerettem. Többnyire könnyed, jobb-rosszabb időszakokat megélt, de azért egy átlagosan jó színvonalat hozó válogatás volt SF ötletmorzsákból, mint valami TV-s antológia, néhány hangsúlyosabb résszel.

Aztán volt egy olyan, hogy Stargate: Atlantis, ami mondjuk szódával elment, de sem akkora piaci sikert nem hozott, sem – személy szerint nekem – nem jött be annyira. Korábban már ellőtt ötletek, korábban már ellőtt karakterek, ellenben mérhetetlenül sokkal több technoblabla. Voltak kifejezetten jól odatett pillanatai, de jóval rövidebb életidején meglátszott a tudatos – és mellesleg belül üreges – franchise-építés.

És nem is olyan rég kipottyant a SyFy csenel kloákáján egy kis, újszülött tünemény, fehér, puha bőrrel, vaksin pislogva, és a keresztségben a Stargate: Universe nevet kapta. Nosza, csapjuk a babát formalinba, aztán irány a határozó.

Gerillák a ködben

Valami felfoghatatlan oknál fogva a Volitionös fiúk úgy vélték, jó móka egy akciójáték számára a proletariátus kalapácsos burzsujbomlasztását bepakolni háttérként egy olyan főhőssel, aki láthatóan egy munkáslelkesítő plakáton hagyott magára egy szétloccsanó fejű imperialista  hájdémont, hogy a játékos kénye-kedve szerint szteppeljen a képernyőn. És tudjátok mit, igazuk van. Jó móka!

Red faction: Guerilla

Go Olaf go!

Olaf Stapledon

• I. Amelyben Olafról kiderül, hogy szürke eminenciás.

Hál’ Istennek, nem túl gyakran fordul elő velem az irodalom területén, hogy olyan alkotóra akadok, aki gyökeres hatással volt valamely műfajra, de a neve az újdonság varázsával hat rám és még utalást sem hallottam rá. Ennek az esélye SF területen kifejezetten elenyésző. Ám ennek ellenére a nem túl távoli múltban sikerült egy remek brit úriemberbe botlanom egy antikváriumban, aki Olaf Stapledon névre hallgatott, de úgy tűnik, a hírnév átka valahogy elkerülte. A könyv először szép Post-apoc hangulatú borítójával vonzott magához, de nem sokkal azután, hogy elolvastam, lábhoz rendeltem a kutya és a google után az ember legjobb barátját, a wikipédiát, majd ráuszítottam az íróra aztán csak ámultam mint Mr. Weasley a konnektoron. Egy korban alkotott és jó ismeretségben volt pedig olyan emberekkel, mint pl. H.G. Wells, akinek boldog emlékét kiterjedt rajongótábor őrzi itthon is. Angol nyelvterületen valamivel ismertebb, de ott sem az ő nevét zsolozsmázva alszanak el este az SF rajongó palánták, holott, úgy gondolom, semmivel sem volt kisebb hatású és képességű író, mint a másik. Ő ihlette meg pl. Freeman Dysont, az azóta lassan toposszá váló Dyson-gömb névadóját, de A.C. Clarke , C.S. Lewis, Stanisław Lem és Brian W. Aldiss is bevallottan merítettek tőle.

Jungle Blues

Őszintén bevallom, én az SF rajongók szánandó, gerinctelen táborába tartozom, a legbugyutább SF-csíra szaga milliószoros hígításban is képes a moziba csalni. Az olyan szupernormális ingerektől, mint az Avatar, el nem ítélhető, genetikailag kódolt módon eszemet vesztem és habzó szájjal tunkolom a jegyárus néni kezébe az egyébként archámlasztóan magas jegyárat.

Szóval, hölgyeim és uraim, kérem acélozzák meg akaratukat és ne riadjanak vissza a temérdek rizsától – azt hiszem a film megér egy alapos élveboncolást.

First Contact

Csókolok mindenkit fajtársi szeretettel, Első alkalommal jelentkezik a Hátulról a hetedik ami elölről a harmadik, ki honnan nézi. Egy jó hely, szeretem, mert ott lakok én meg a barátaim is, meg mert van csoki meg vannak lovak. Remélhetőleg a közeljövőben sikerül néhány közérdeklődésre is számot tartó témát feldobnom és ez a hely nem válik az egóm elektronikus sírboltjává. Filmek, könyvek, PC-s szöszenetek elemzését-belezését tervezem magamra vállalni a blog keretein belül. Ámen.